Ripők kalandok

Hercehurcás kis utazás

A kirándulócsoport a buszállomáson már igazán várta, hogy utazásuk kezdetét vegye egy különjárattal; egy
kellemes kis ligethez fognak ellátogatni, ahol egy langyos vizű kis tó is van. A környéken van még néhány kis
ház is, ahol lehet szendvicset, üdítőt, szeszes italt és jégkrémet vásárolni, valamint néhány tűzrakóhely, ahol
tudnak majd szalonnát sütni. Kázmér már roppant módon várta ezt az új élményt, és úgy vélte, felettébb
inspiráló is lesz a természetben töltött idő legújabb terve kivitelezése előtt. Az utóbbi időben módfelett nagy
hatást gyakoroltak rá Paolo Coelho művei és munkássága, hát el is határozta magában, hogy ő is
megpróbál egy hasonló, „monumentális életbölcsességekkel teli” könyvet írni.

„Ilyet kell csinálnom” -
gondolta magában mély meggyőződéssel. Komoly szándékát nem is titkolta; már jó ideje beszélt erről
Gáspárnak, Oféliának és Boglyasnak, amazok „nagy örömére”, akik szintén részt vesznek ezen a túrázáson. A
nejének és a kislányainak, akiket erre az utazásra most nem hozott el, még nem említette, nekik
meglepetésnek szánta. „Lesz nagy öröm, ha majd előállok a kész könyvvel” - vélekedett. Ofi és Boglyas már
fohászkodtak magukban, hogy megérkezzen a buszsofőr, és végre elindulhassanak. A hóbortos Gáspár
pedig igazából nem is figyelt oda, hanem csak döntötte magába a kólát egy literes flakonból – délelőtt volt még,
de ez ma már a második palack volt amit ivott. Ofi rá is szólt:
- Gáspi, azért olyan sokat ne igyál! Ez most buszos utazás lesz, azt meg ugye tudod, hogy a buszon nincsen
vécé!
- Bizony, ne akard hogy a nevezetes bableveses után legyen egy hasonló kólás eset is, mert majd jól
bevizelsz ezen a nagy verdán, aztán ülhetsz a pisában, baszdmeg! - tette hozzá Boglyas.
- Jól van, nyugi má', azt csinálok amit akarok! - hőbörgött a Gáspár.
- Amúgy a mobilodat feltöltötted, hogy tudjál róla hívni, ha van valami? Tudtommal nemrégen lefogyott róla a
suska – érdeklődött Ofi.
- Minek, úgyis végig együtt leszünk, nem válunk szét – vakkantott a morcos, durcás Gáspár.
Ekkor érkezett meg a fontoskodó Tódor, a buszsofőr. Már ő is várta ezt a kiruccanást, és nagy
küldetéstudatában szerfelett kicsípte magát; mivel imádott rendszeresen Marha Bácsi Gyorséttermébe járni
és ott jókat bekajálni, ezért elég elhízott muki volt, hatalmas tokával és egy lakodalmi cipó nagyságú
potrohhal. Ám erre az eseményre most valami kínos gonddal öltözködött ki; egy jókora pávatollal ékesített
szalmakalpagot, virító nyakkendőt és fölöttébb tarkabarka inget öltött magára. Meg is bámulták a népek,
amint végigment az utcán ebben a hivalkodó maskarában.
- Ki ez a nyalka gúnyájú? - kérdezgették egymással összenézve az öregasszonyok.
Ám az rájuk se hederített, hanem ment sebbel-lobbal a buszhoz és a várakozó utasokhoz.
A nyomában loholt az unokaöccse, Lacika, aki szintén Ripőkfalván lakott és látásról ismerte a Gáspárékat is.
Ez a Lacika egy átkozottul komisz gyerek volt, mindig rosszban sántikált és mindig rossz fát tett a tűzre; egy
igazi csibész volt. Sokak emlékeznek a faluban még egy bizonyos esetre, mikor is egy jól megtermett és a
cigitől kissé rekedt, ám mégis jó erős hangú idős néninek rendszeresen kilopkodta az újságját a
postaládájából.
A néni egyébként azzal foglalkozott, hogy az éti csigát gyűjtő és összeszedő emberektől megvásárolta a
csigákat, ideig-óráig a ház egyik hátsó kamrájában nagyobb csigaketrecekben tárolta őket, majd mint árut
továbbította Franciaországba és egyéb olyan helyekre, ahol az éti csigát fogyasszák. A háza előtt volt egy
méretes tábla, melyre ha éppen átvételi időszak volt, krétával ráírta ezt a
szót: „Csiga”. Egyszer aztán a közelben elrejtőzködve kifigyelte az újságát megfújó és azzal elosonó Laci
gyereket is. Már nem tudta elcsípni, de azért kiírta a táblára: „Te piszok! Ne vidd el az újságot! Tudom hogy
ki vagy! Mert megfigyeltelek!”
Volt egy másik esemény is, amikor Laci szülei épp nem voltak otthon, ő pedig úgy döntött, dézsmál kicsit a
konyhában az egyik magasabb polcon ülő lekvárosüvegből. Ám alaposan elfuserálta a dolgot, mert mikor a
magasba nyúlt a lekváros üvegért, véletlenül sikerült azt levernie. Az üveg persze darabokra tört, a lekvár
pedig kiömlött. Meg is ijedt Laci ekkor, és jól be volt tojva; ha a szülei hazaérnek, lesz haddelhadd! Ám
csakhamar támadt egy ötlete, hogyan vonhatná ki magát a bajból. A családnak volt egy macskája, amit a
házba is beengedtek. Nyakon csípte hát a szegény jószágot, aztán a mancsait jól belemártotta a szétfolyt
lekvárba, majd elengedte és egy hatalmasat rúgott bele.
A halálra rémült állat ezután elkezdett össze-vissza futkosni, végigviharzott az egész házon; az összes
frissen huzatozott ágyra és textil terítővel borított asztalra felszaladt, meg persze a szőnyegeket sem
kímélte.
Mikor Laci szülei hazaérkeztek és kérdőre vonták, az persze olyan ártatlan pofát vágott,
amilyen csak kitellett tőle. Majd ezt mondta beszédébe olyan hangszínt csempészve, hogy azt még egy, a
más viselkedéséért is magát restellő, ájtatos szende szűz is megirigyelte volna:
- Jaj, hát nem én voltam, hanem a macska!
Azok persze nem voltak hülyék, pillanatok alatt rájöttek mi történt valójában.
Hát ezek voltak Laci viselt dolgai.
A behemót Tódor feltessékelte a kirándulókat a buszra, majd szólt nekik hogy perceken belül indulnak, csak
ő előtte még elmegy az állomás vécéjére. Előtte így szólt Lacihoz:
- Remélem, ennek a mellékhelyiségnek az ajtajára nem firkáltál belül semmit, mert ha igen most látni fogom!
Még emlékezett ő is egy esetre, mikor is a ripőkfalvai vasútállomás vécéajtajára Laci egy vastag filccel kiírta
nagy betűkkel az egyik osztálytársa mobilszámát, és még ezt a szöveget is mellépingálta:
„Elhízott, hájas, dagadt disznót keresek, kivel seggemet rendszeresen kinyalatnám, faszomat leszopatnám.
Cserébe meglovagollak.”
- Biztosan nőhiányod van, hogy már megint engem baszogatsz - felelte sértődötten a vásott gyerek.
- Jól van, talán az utóbbi időben tényleg igazságtalanul vádolhattalak néhány dologgal, de most mást tényleg
bevonulok a budiba; amit meg az előbb mondtál, hát ez alkalommal erre most tényleg azt tudom felelni, hogy
inkább egy jót szarjak, mint egy rosszat basszak. Pár perc és indulunk!
Kisvártatva az indulás után Lacinak már be nem állt a szája, az első széken ülve csak úgy árasztotta a
hülyeségeit a buszt vezető nagybátyjának. Még egy dalra is rázendített, amit otthon, Ripőkfalván is szokott
énekelni egy magas fára felmászva, a járókelőket boldogítva.
Most pedig az utazóközönség hallgathatta ezt a nótát:

Ablakomban 3 cserép muskátli,
tüske ment a valagamba piszkáld ki.
Árok szélén letolom a gatyámat,
szegfű helyett szagoljad a picsámat.
Rozi néni kertben szarik,
hagymaszálba kapaszkodik.
Elszakadt a hagyma szára,
szaros lett a vén picsája.
Rozi néni kertben kapál,
közben a valaga dudál!
Szereti a hangos zenét,
a picsája úristenét!

Az utasok egy része hangosan felröhögött, a szemérmesebbek pedig restelkedve sápítoztak.
Az alaposan felbosszantott Tódor pedig ezt már nem tűrte tovább, rá is szólt a vásott, neveletlen gyerekre:
- Most már aztán tényleg elég legyen, ha még egy szót szólsz ezen az úton, kihajítalak! Csak hogy tudd,
hogy tegnapelőtt volt szerencsém beszélni a szüleiddel, akik külön megkértek rá hogy a kirándulás után
számoljak be nekik mindarról, amit a viselkedéseddel kapcsolatban tapasztaltam!
Ezzel aztán tényleg sikerült Lacit beszaratnia, aki a sok hangoskodás után így el is csendesült.
Persze kicsit hátrébb a busz a közepén egy négyes ülésnél, ahol Gáspár, Ofi, Boglyas és Kázmér foglaltak
helyet, ez utóbbinak sem állt be a szája, csak épp kicsit halkabban tette ezt; végig Coelhóról áradozott és a
saját, jövőben megírandó könyvéről beszélt. A többiek gondolatban persze mind másfele jártak. Főleg a
Gáspár. Sok kólát megivott, így már nagyon el kellett a dolgát végeznie. Még jó, hogy Tódor hátraszólt, hogy
hamarosan következő kisváros egyik buszmegállójában kicsit megállnak, mert ő el szeretne szívni egy cigit.
Festői szép vidéken mentek épp keresztül. A hatalmas, aranyszínű búzát érlelő szántóföldek mögött kék
hegyeket láttak, az égen temérdek színes kis madár röpködött. Kázmér mosolyogva, a gyönyörtől elmélázva
nézegette a tájat, majd így szólt a többiekhez, a busz hátuljában lévő üres helyekre mutatva:
- Menjünk, nézzük ezt a szép vidéket a busz nagy hátsó ablakából, hisz onnan még inkább szemet
gyönyörködtető, ráadásul így még nekem is inspirálóbb Coelho bölcsességeiről és hamarosan megírandó
könyvemről mesélnem!
Ofinak és Boglyasnak most az egyszer tetszett Kázmér ötlete, így ők mentek is. Próbálták a Gáspárt is
unszolni, de az csak ennyit böffentett oda nekik nagy duzzogva:
- Nem érdekel, látom innen is.
Mikor már hátul voltak, Kázmér megjegyezte kissé bosszúsan:
- Hát ezt a zsémbelődő hőbörgőgépet! Állandóan csak óg-móg és nem vesz részt velünk semmi jóban, mikor
én mindig csak a legjobbat akartam neki és a Coelhótól kapott megvilágosodásomat is erre szeretném
felhasználni! Nem tudom, mit gondol ez a pukkancs, ki húzta ki őt végérvényesen a szarból, ki emelte fel őt
a porból, ki segítette hozzá az élethosszig tartó felhőtlen boldogsághoz és a sikerhez – mert mindezt már
befejezett ténynek tekintem -, ha nem Coelho szellemi hatalma, aki engem, mint barátját jelölt ki eme nemes
feladatok beteljesítésére! Hogy is lehet ilyen flegma, hálátlan és pökhendi!
Hamarosan megérkeztek a kisvárosba. Tódor kiszállt, és rágyújtott. A rigolyás Gáspár is gyorsan leugrott a
buszról és szaladt az állomás vécéjébe anélkül, hogy a sofőr észrevette volna. Sőt, senki sem látta, hogy
leszállt a buszról. Mindenki a tájat nézegette elmélázva. A kisváros szép volt, a kéklő hegyeket innen is látták
- és fogják is még sokáig -, a városból kiérve is. Kázmér, Ofi és Boglyas sem mozdult el hátulról. Tódor párat
pöfékelt, aztán elkezdett köhécselni. „Na, hát nem megmondtam annak a kerge Lacinak, hogy ne olyan erős
sodort cigiket adjon! No de mindegy lófasz, majd nem egyszerre szívok el egy szálat, mert ebből
alkalmanként még pár slukk is bőven elég!” - gondolta magában, majd vissza is szállt a vezetőülésbe,
beindította a motort, miközben pár keresetlen szót intézett az unokaöccséhez.
- Máris indulunk tovább, mert az ember még egy normális cigiszünetet sem tarthat, és persze ez is megint
ennek a mihaszna kópénak a jóvoltából van! Laci, mit is mondtam neked a cigivel kapcsolatban?!
A dologból persze jókora szóváltás kerekedett, amire több utas is felfigyelt. A hátsó nagy ablaktól a három
muskétás is elfordult, és nézték a jelenetet. Nem is vették észre a közben elindult busz mögött loholó és
közben kétségbeesetten visongó, ordibáló alakot!
- Űűűűűhühühűűűűű! - kiabálta a feltárt karokkal utánuk inaló Gáspár, de hiába; nem vette észre senki,
hangját sem hallották a motor zajától; a busz nagy vígan kifordult az állomásról és továbbment nélküle.
Telefonálni persze nem tudott Ofinak, hiszen nem volt pénz a mobilján.
Miután jó öt perc után vége lett a veszekedésnek Tódor és Laci között,
a fiatal asszonyság két társával újra hátrafordult, és nézték a tájat a hátsó nagy ablaknál.
Csak jó fél óra után tűnt fel nekik, hogy nincs meg a Gáspár. Akkor persze azon nyomban szóltak Tódornak.
Visszafordultak, s végül is szerencsésen rá is leltek az „elveszett bárányra” , legalábbis
ahogy Tódor kommentálta az esetet; mert azért egy bárány nem éppen úgy viselkedik, mint akkor a Gáspár.
Akkora picsogással vegyes dühöngést és toporzékolást még Ofi és Boglyas se látott tőle eddig.
El is tartott egy darabig a tombolása, mígnem Ofi aztán meg nem unta és rá nem szólt:
- De most már tényleg fejezd be, ne mást hibáztass! Ez az egész nem történik meg, ha szólsz Tódornak
vagy nekünk, de persze neked feltétlenül muszáj ilyen hülye rigolyás alaknak lenned! Azt meg remélem
tudod, hogy amit majd otthon ezért a kalandért kapsz, azt megemlegeted!
Közben Kázmér és Boglyas alig bírtak erőt venni magukon, hogy ne robbanjon ki belőlük a gigászi hahota.
Az emlékeiben persze mindenkiben megmaradt ez a kacagtató eset, és még évek múltán
is fergeteges röhögéssel gondoltak vissza rá. Ha Ripőkfalva valamelyik utcájában Laci meglátta Gáspárékat,
alig bírta visszatartani a vihogását. Több helybélinek is elmesélte a kalandot:
- ..aztán akkor épp egy csöppnyi időre megállt a busz, az a hülye balfasz meg egy szó nélkül leugrott
pisálni. A busz meg elment nélküle, csak úgy fél óra múlva tűnt fel a feleségének hogy nincs meg –
kommentálta a történteket gúnyosan heherészve. Sokakhoz el is jutott a faluban a hír, több öregasszony is
tudomás szerzett róla, akik úgy adták a nevezetes esetet tovább, mint valami népmesét. Épp úgy ahogy
Weöres Sándor írta az egyik versikéjében:

Juli néni, Kati néni
– letye-petye-lepetye! –
Üldögélnek a sarokba, jár a nyelvük, mint a rokka
– letye-petye-lepetye! –
Bárki inge, rokolyája
– letye-petye-lepetye! –
Lyukat vágnak közepébe, kitűzik a ház elébe
– letye-petye-lepetye! –

Szárnyra is kelt a páratlan sztori. Így is volt, igaz is volt, híre is ment messze földön.

Ripők kalandok

Pszichológushoz menet

A nyári vakáció kezdete után nem sokkal egy sötét hajú, pufók, termetes asszonyság lépett
a városi kórház portaszolgálatához. Ő is itt, ebben az intézményben dolgozott
adminisztrátorként, ám mostanában más ügyekben is járt errefelé. Orra hegyén aranykeretes szemüveg
csücsült. Igen aprólékos teremtésnek látszott. 13 év körüli fiát is magával hozta. A gyerek barna bőrű és
cingár volt, meg egy kicsit kancsal. Az ő orra hegyén meg egy kisebb anyajegy virított.
- Á kedves asszonyom, megint itt vannak. Múltkor is bejelentkeztek a gyerkőccel az urológiára.
Hát csak nem kell a szünidő minden hetében idehozni? - érdeklődött barátságos mosollyal a
szőke recepciós hölgy.
- A tanév vége előtt pár nappal a Gáspárka pöcörőn rúgta, azért voltunk ott.
Most pedig a pszichológushoz viszem; igaz az osztálytársai egy része se szent, de mégsem
állapot, hogy ilyen nagy szamárként még most is hisztériás rohamokat csap. Dühöng, aztán
a legnyápicabb alak az osztályában - akit egy óvodás kislány is könnyedén összeverne - még
az is így helybenhagyja. Még jó, hogy nem lett semmi baja amúgy.
Szegény gyereken látszott, hogy jól be van szarva. Reménykedett abban, hogy minél előbb
túl lesz ezen a mizérián, s mamának nem kell őt újra pelenkázni kezdenie.
Ott volt egy takarítónő is a porta közelében, a Fáni néni. Ez a Fáni néni nagyon kövér volt, és másodállásban
dinnyét árult. Rendkívül sipító hangja volt, ám ebben a nyári melegben sok szomjas ember kifejezetten örült,
ha meghallotta az utcán a rikácsolását ("Dinnyét! Dinnyét!").
- Múlt héten jól megmogyorózták a monyait ennek a szegény lurkónak! - sipította olyan hangosan
a beszélgetést meghallva, hogy a közeli kórházi büféből jókora röhögés szűrődött ki utána.
Fáni néni most is kellőképpen átérezte amit mondott.
Majd a kölyökre nézett, és vigasztalóan így szólt hozzá:
- Szegénykém, biztos most is nagyon félsz, úgy mint legutóbb. De ne nyugtalankodj,
nemsokára túl leszel ezen! A mama múlt héten is vett neked utána fagyit.
Most meg majd biztos vesz neked végre egy rovarirtó spray -t is, hogy az csúnya
kis bogár eltűnjön végre az orrodról; látom még mindig ott van.
- Ne beszélj már ilyen ökörségeket Fáni. Mellesleg szerintem sok szeretettel vár
már a felmosórongy - válaszolta az asszonyság, majd a lesütött szemű Bertoldhoz fordult:
- Te meg látom ilyenkor bezzeg füledet-farkadat behúzod. Otthon megígérted, hogy ezután
rendesen viseled magad és igyekszel minél jobban együtt működni a pszichológussal.
Na, meglátjuk majd mire elég az igyekezeted!
Azzal megindultak a gyerekkel a pszichológushoz.

Ripők kalandok

Jódli-zizik

Január közepe táján, egy hideg, ködös napon egy turistacsoport indult Magyarországról Tirolba, egy kis
hegyi faluba; kihasználták a viszonylag olcsó, kedvező utazási feltételeket és a jó ár-érték arányt, ami
ezzel a lehetőséggel járt. Az utasok közül többen még nem is jártak Ausztria messzebb tájain. Kázmér örült,
hogy végre megszállhat és szórakozhat pár napot egy igazi kis osztrák hotelban; kíváncsi volt már, arrafelé
hogyan és mit főznek. Egyet biztosan tudott: jól meg fogja ott tömni a bendőjét. A Gáspárt jóformán a
jegyese, Ofélia zavarta el Kázmérral; szüksége volt már pár nap nyugalomra és csendre. Boglyas is
kifejezetten örült, hogy – ha legalább egy kis ideig is – nem kell folyton-folyvást hallgatnia Gáspár
mormogását és hőbörgését.
A szálloda nagyon takaros és kellemes hangulatú volt. A hegyes-völgyes vidéket vastag hótakaró borította,
számos lehetőséget nyújtva ezzel a téli sportok kedvelőinek. A vendégeknek alkalma nyílt arra is, hogy a
síelést egy gyakorlópályán kipróbálhassák. A Gáspár – mint általában minden sporttól vagy bármi olyan
testmozgástól, ami egy kis erőfeszítést igényel – nem kért ebből; Kázmér viszont eleinte benne volt ebben is,
ám nem igazán ment neki; inkább hóembert épített.
- Nézd Gáspi, milyen szép hóembert csináltam! - mondta társának.
- Igazán ocsmány hóember, már elnézést – válaszolta Gáspár.
Néhány közelben álló asszony is odament hozzájuk, hogy szemügyre vegyék Kázmér művét.
- Hát valóban, kedves Kázmér – szólt az egyik idős hölgy – már ne haragudjon, de ennek aztán tényleg
semmi emberi formája nincsen; még majom formája sincsen.
- Igazán kár hogy nem tetszik, pedig amúgy ezt a Gáspiról mintáztam – válaszolta Kázmér, majd hozzátette:
- Tetszik tudni, ő jó barátom. Ő a legjobb barátom.
- Ja, akkor viszont meg kell hogy gratuláljak Önnek, őrá tényleg kifejezetten hasonlít – kuncogott a néni.
A közel állók ezt hallva a hasukat fogták a röhögéstől.
- Kabbe – böfögte oda ingerülten Gáspár, aki sértődöttségében még egy idős hölggyel sem restellett így
beszélni.
- Jól van Gáspi, ne legyél ilyen feldúlt, gondolj inkább a jó barátságunkra és arra hogy este milyen finom
vacsora és mekkora buli vár ránk a hotelban - próbálta megbékíteni Kázmér a felpaprikázott, morcos
Gáspárt.
Hamarosan este borult a tájra; láthatóvá váltak a környező házak, épületek, vendéglátó egységek
szemet gyönyörködtető, elbűvölő fényei. A szállodában a magyar turisták is elkezdtek szállingózni a nagy
fényes ebédlőbe az asztalokhoz; jókedvűen tapasztalták, hogy az étterem szakácsai remekül főznek. Csak
Gáspárnak volt megint egy kis malőrje a WC -re menet; szűk kis folyosó vezetett az ebédlőből a férfi és a női
mellékhelyiség elágazásához, az udvariatlan Gáspár pedig nem akart egy fiatal magyar anyukát és az
óvodás kislányát előre engedni. Nem is csoda, hogy megint pácba keveredett!
- Igazán nem is értem, hogy lehet valaki ilyen neveletlen, faragatlan tuskó! Ehhez azért tényleg pofa kell! -
méltatlankodott a hölgyemény.
- Jól van nyugi má', kuss legy má' – kaffantotta oda nyersen neki a durcás Gáspár.
- Hogy beszélsz a mamával, te barbárökör?! Nesze! - kiáltotta a pöttöm, ám annál tűzről pattantabb kislány,
majd jól sípcsonton rúgta a Gáspárt. No, az fel is vonyított fájdalmában. - Űűűűűűűűhühühűűűű! - szűkölés
közben pedig felemelt lábán a megtisztelt sípcsontját fogva, féllábon ugrándozott.
Egy magyar úr, aki szemtanúja volt a jelenetnek, csak úgy fuldoklott a visszatartott röhögéstől.
Még a Gáspár előtt visszaért az ebédlőbe, odament a Kázmérhoz, majd viccesen így adta neki elő a
történetet:
- Te, annak az elvált, egyedülálló anyukának, akinek van az a szőke kislánya, valami kimondhatatlanul bejön
a haverod! A mellékhelyiség előtt váltottak pár szót egymással, és már most látszik hogy ebből óriási
szerelem lesz!
Kázmér persze nem ismerte fel ebben a beszédben az iróniát.
- Hát, igazán nem tudom megérteni azokat a nőket, akik egyáltalán szóba állnak a Gáspárral; könyörgöm,
hogy néz már ki?! - nyilatkozott szárazon a kedves legjobb barátjáról.
Nemsokára következett az este fénypontja: tiroli népviseletbe öltözött nők és férfiak
táncelőadását láthatták a vendégek, valamint megengedett volt számukra a korlátlan sörfogyasztás is. A
hangulat fergetegessé vált. A harmónika muzsikája és a jellegzetes tánc igazán tetszett mindenkinek.
A fellépésben szerepet játszott a német nyelvterületű országok népies éneklésmódja, a jódlizás is.
A közönség tagjai már jó pár korsó sört megittak. Így nekik is kedvük támadt jódlizni.
Kázmér még sosem hallott ilyet, hát megkérdezte egyik magyar társától, mi ez és hogyan kell.
- Ez kérlek szépen, jódlizás. Mindjárt megkísérlem neked is megtanítani, hogyan kell.
Kisvártatva már Kázmér is tudott úgy-ahogy jódlizni. A sör már kissé a fejébe szállt.
Ezt gondolta magában:
„Hát ez eszméletlenül jó, zenészként ilyet kell csinálnom! Ha ezt belevegyítem az én régi együttesem, a
Szürke Hétköznapok számaiba, az csuda klasszul fog hangzani! Azonnal felfigyel ránk mindenki, holtbiztos a
világsiker! Ki is próbálom rögtön, milyen lenne! Keresünk egy helyet, ahol eléneklek néhány dalt és közben
jódlizok.”
A parti úgyis a vége felé közeledett. Kázmér meleg ruhába bújt, majd magával vonszolta Gáspárt is a
szállodától nem messze, egy kissé magasabb területre. Az égen már ragyogtak a csillagok, velük szemben
leláttak egy völgyre, valamivel távolabb pedig egy ragyogó hóval borított hegy világított fehéren az
éjszakában. Kázmér rázendített. Éneklés közben folyamatosan magabiztosabb lett, egyre harsányabban
dajdajozta a Szürke Hétköznapok számok jódliasított változatait, majd idővel minél erőteljesebben és
hangosabban jódlizott. Mivel Gáspár is egy kicsit be volt rúgva, még ő is remélte, hogy annyi üres év után
végre újra fotózhat majd koncerteket.
Ám víg kedélyük nem tartott sokáig. A velük szemben levő hegyoldalon a hóréteg egyszer csak megroskadt,
és csúszni kezdett lefelé; majdnem a gatyájukba csináltak, mikor látták, hogy mindez egyre intenzívebben és
kiterjedtebben, fokozódó gyorsasággal történik.
Kázmér jódlizása lavinát idézett elő. Úgy megijedtek, hogy tüstént nyakukba szedték a lábukat mindketten,
vonyítva loholtak tova; mentették a valagukat. A szállodába visszaérve aztán persze úgy meghúzták ott
magukat, mint szar a fűben.
Nem sokkal később a helyi újságok, a televízió és a rádió be is számoltak a jelenségről; közölték, hogy
szerencsére lakatlan területen történt a hósuvadás, így személyi sérülés sem történt. Megemlítették azt is,
hogy a szóban forgó területen való igaz, hogy a hótakaró kissé gyenge kötésű volt, ami valamelyest instabil;
viszont korábbi tapasztalatok és becslések alapján az efféle helyen ilyen gigászi méretű lavinára egyszerűen
nem lehet számítani, így még a legkomolyabb szakértők is értetlenkedve tanakodtak azon, hogy ezt a
jelenséget vajon mi a ménkű idézhette elő.
A régi, igencsak szűk körben ismert ripőkfalvai rockegyüttes, a Szürke Hétköznapok - ha ekkor bár a kedves
frontember és a jó fotós közös, egyhangú döntése végett örök időkre teljesen ismeretlenül is – azóta sem
„robbantott” nagyobbat széles e világba; aki nem hiszi, járjon utána.

Ripők kalandok

Mókás mese II

Verőfényes őszi napsugár sütött le a külvárosi erdős-mezős részen valami rozoga fészerkezdeményre; bár a
nap már nem tűzött olyan erősen, jóval rövidebbek voltak a nappalok is mint hetekkel korábban, de a
vénasszonyok nyara azért még éreztette kellemes, idilli mivoltát.
A telek közepén állt széles mosollyal Kázmér; büszkén legeltette szemeit „birodalmán”, fejével elégedetten
bólintgatva. Gondolataiban miután jó sokáig dicsérte magát szuper ötletéért és okos döntéséért, miszerint
milyen fantasztikus projektbe is vágott itteni építkezésével, végül a mai estére emlékeztette magát:
- Ma csapunk a haverokkal egy görbe estét. Lesz tábortűz és bográcsozás. Hej, de jót fogunk bulizni! Ezek
a kedves cimborák biztosan hálásak lesznek nekem a jó mókáért, amit ma biztosítok nekik ezen a szép,
nyugodt helyen! Cserébe segíteni fognak nekem az itteni következő feladatban, biztosra vehetem;
hamarosan fel akarom építeni az ólat a tyúkoknak. Először a tetőzetet építjük meg, utána a cimbik egy része
felemeli és tartja azt, míg én pár másik emberrel gyorsan aláfalazom! Hej, hiába no ősz van már, sűrűn esik
az eső; ezért is jobb ha a tetővel kezdünk, azt majd jó gyorsan összetákoljuk; és ha eső veszélye fenn is áll,
így nem ázik meg senki. Sem akik a tetőt tartják, sem akik addig belülről falazzuk – bölcselkedett magában
Kázmér, fülig érő szájjal bazsalyogva, két tenyerét jól összedörzsölgetve.
Hamarosan be is esteledett. Megérkeztek a vendégek: Nándor, Miska, Vidor, Bertold, valamint Gáspár a
kutyája, Boglyas kíséretében.
Kázmér meg elhozta kislányait: Nellit és Lilit.
Sürögtek-forogtak, megtették az előkészületeket; közben ittak egy-két pohár kólát. Nemsokára végeztek is a
munkálatokkal és a főzéssel, eljött végre a jól megérdemelt, zavartalan pihenés és szórakozás ideje: a
kellemes szürkületi melegben a némi megkezdett üdítő mellett csalogatva várták őket a tűz körül elhelyezett
székek, néhány üveg finom sör, bor, pálinka és whisky, no meg az azóta elkészült nagy bogrács babgulyás
is. El is fáradtak már, szívesen leültek volna, Kázmér azonban így szólt:
- Mielőtt nekilátunk, Nelli és Lili még szeretné elmondani azt a verset, amit nem régen tanultak.
Utána pedig mi felnőttek jó hosszasan meg is tapsoljuk őket! Na hadd halljuk, lányok!
Azok kórusban rá is zendítettek:

„Ilyen az élet dédikém, óvodás lettem én idén,
Kora reggel már kelni kell, anyuci macival ébreszt fel, hej!”

A kedves vendégek végül nagy sokára, viszkető tenyérrel foglaltak helyet; már-már azt hitték, hogy a
büszkén hahotázó, közben folyamatosan egyikük-másikuk arcába néző és kacsintgató Kázmér reggelig már
abba sem akarja hagyni a tapsolást.
Váltottak néhány szót, sörözgettek, borozgattak, aztán persze előkerültek a feles poharak is. Kiöntötték az
első pálinkákat; beiktattak egy kis alkoholfogyasztást az étkezés előtt, hiszen a pia növeli az ember étvágyát;
jobban esik utána az evés.
Ám egyszer csak ugatva három csúnya, korcs kutya termett Kázmér telkén. Kiszimatolták a babgulyást, így
elszöktek az éppen őt sétáltató gazdájuktól.
Boglyas azonnal rájuk rivallt:
- Ez zártkörű rendezvény, ti éhenkórászok! Takarodjatok innen!
Ám azok nem tágítottak.
- Ó, ti ronda dögök! - kiabálta bosszúsan Kázmér, majd odavágtatott a kis kerthez, ahol a sütőtökök nőttek.
Felkapott egyet, majd egy másikat is. Elkezdte vele a kutyákat hajigálni.
- Gyertek ti is!
A kis társaság már megivott néhány decit, így nekik is előjött a harcias kedvük; elkezdték ők is tökökkel
dobálni a három hívatlan vendéget. Boglyas irdatlan ugatást csapott, míg a gazdája eltespedt a széken; ő
volt az egyetlen, aki nem volt hajlandó részt venni a csatában.
A két kislány odalépett hozzá, majd kórusban rászóltak:
- Állj fel és segíts te is a harcban!
- Nyugi má', olyan jól leültem – mormogta halkan Gáspár.
- Ezt megjegyeztük – válaszolták a lányok.
Harsogott az erdő a hatalmas lármától. A három blöki már egyre sűrűbben hallatott fájdalmas nyüszítést a
rájuk zúduló sütőtökzápor miatt, de hiába, no, a viadalt feladni, elmenni mégsem akartak.
Mikor hirtelen egy fergeteges, böszme nagy sipítás hallatszott:
- Szentséges jó Jesszumpepi Donna Klára Atya Gatya!
Lihegve loholt elő a fák mögül Fáni néni. Szegény olyan kövér volt, hogy alig bírt levegő után kapkodni. Csak
végre ideért! Bár nehezére esett, azért nyargalt ahogy tudott.
- Zokni! Muki! Majom! Komiszul elszöktök tőlem az engedélyem nélkül, aztán idejöttök rakoncátlankodni! Hát
miféle dolog ez?!
- Szép dolog az – válaszolta Majom.
- Na csak ne beszéljetek! Úgy látom azért így is eléggé megtáncoltattak titeket, de otthon is lesz ám még
ezért haddelhadd! Na gyerünk haza!
A kutyái próbáltak volna ellenszegülni, de nem igen tudtak már dacolni behemót gazdájuk hájas
lapátkezeivel a tökzápor okozta sajgó kínjaikkal; az jól pórázra verte őket és odébbállt. A ricsajnak vége lett.
A bátor, győztes csapat megérdemelten folytathatta kikapcsolódását. Nekiláttak a babgulyásnak. Mindenki
jóízűen falatozott belőle, kivéve Gáspárt. Korábban volt egy elég kellemetlen élménye, mikor otthon igencsak
megjárta egy jókora fazék huncut bablevessel, amit Ori főzött. Amint hírét vette, hogy ma este itt is bab lesz
a betevő, úgy döntött hogy az esti mulatság előtt inkább jól telezabálja magát a Marha Bácsi Gyorsétterme
kajáival, itt pedig már jobbára csak iszik. Abban viszont nem volt hiány; csak úgy döntötte magába a kólát és
a whiskyt nagy serényen.
Kázmér kislányai ezt észrevették, majd rá is szóltak:
- És az ennivalóval mi lesz? Nem csak inni kell, illik az ételből is fogyasztani! - Kázmér nejétől azért jó
nevelést kaptak.
- Jól van, nyugi má', nem érdekel – dörmögte Gáspár.
A lányoknak most már fölöttébb ellenszenves lett a Gáspár. Nem elég, hogy a bajban, az idegen kutyák ellen
úgy baszott fellépni ő is, még az asztali etikettben is ilyen barbár, otromba tuskó!
Eszükbe jutott egy kicsit régebbi eset, mikor ezt a neveletlen, kőbunkó faszkalapot a baráti kör egy régi
ismerőse, a kedves jó János bácsi móresre tanította. Mit is mondott akkor ennek a derék János bácsi?
„Gáspi, én nem várom el tőled hogy hozzám jóindulattal legyél, hiszen mindig is tiltakoztál jogos
szigorúságom ellen, noha kizárólag a jellemed megjavítása érdekében alkalmaztam. De azzal tisztában kell
lenned, hogy a tetteinknek és a viselkedésünknek következményei vannak. Van is erre egy bölcs
mondásom, ami pont a te esetedre illik: Sűrű fingnak szarás a vége. Ám szeretném hogy tudd: én csak a
javadat akarom. (Csatt! "Űűűűűűűűűűűűűűű!")”
Most már értették, miért kapta a tockost ez az alak. Ám kisvártatva észrevettek valamit: a korábban még
hangoskodó, okoskodó Gáspár a kicsit több piától már némileg elcsendesedett és elálmosodott. Nosza hát!
Futottak a fészerbe, ahol volt néhány szerszám és játék. Találtak is egy erős kötelet és egy játék
rendőrfelszerelést, amivel az itt tartózkodásuk idején szoktak zsarusdit-börtönösdit játszani. Ehhez
hozzátartozott egy játék bilincs, amihez volt kulcs is. Odalopóztak az elmélázott Gáspárhoz. Nelli villámsebesen
felcsapta a kezére a bilincset, kivette és eltette a kulcsot, míg Lili összekötözte a bokáinál a lábait, a kötelet
átfűzte a bilincsen, majd akkorát rántott rajta, hogy a Gáspár az így felemelkedő fara végett lecsúszott a
székről és a földre huppant. Lili ezután még ügyesen és gyorsan csomót kötött a bilincs középső részére.
A Gáspár felnyögött. Próbált ugyan szabadulni, de se a kötél nem engedett, se a bilincset nem tudta kezeivel
szétfeszíteni: mert ugyan hiába volt az csak gyerekjáték gyanánt használható játékszer, a Gáspár rendkívül
sovány, cingár kezeire még így is simám ráfért. Ezenkívül mivel szegény nyámnyila, pipogya fasz
világéletében nem sportolt semmit, hát persze, hogy a fizikai ereje sem volt meg a széttöréséhez.
- Gyerekek, mit csináltok? - kérdezte a Gáspár nyöszörgésére felfigyelő Kázmér.
- Mi csak azt akarjuk, hogy egyen a babból, mert a kaját nem illik otthagyni! Addig nem engedjük el, míg meg
nem evett néhány tállal! Majd mi adagoljuk neki!
Természetesen mivel a többi felnőttnek sem volt egyáltalán szimpatikus ahogy a Gáspár ezen az estén
viselkedett, másrészt mivel már ők is eleget ittak, úgy döntöttek, ráhagyják ezt az ügyet a lányokra, hadd
neveljék meg Gáspárt.
A Gáspár hiába nyafogott és óbégatott, bele kellett törődnie a sorsába; minden egyes kanál babgulyást le
kellett nyelnie, amit a lányok odatartottak a szájához. Ezt a látványt még szín józanul sem lehetett volna
nevetés nélkül kibírni! A cimborák csak nézték a jelenetet, miközben fuldokoltak a röhögéstől.
- Tessék kicsit lelkesebbnek lenni! Legutóbb úgy dézsmáltad a babot mint egy több napig koplaltatott
éhenkórász, most meg tessék, pont a másik véglet: csúnya finnyás ímmel-ámmal majszolás, ejnye-ejnye,
irgum-burgum! - csaholta Boglyas.
- Fogd be a pofádat! – vonyította pityergős hangon Gáspár.
A sokadik kanál után a lányok úgy döntöttek, most már elég jól meglakmároztatták a Gáspárt a babból, ennyi
elég lesz. Már az egész ábrázata is tele volt babbal. Túl jól is lakva fetrengett a porban. Olyan testhelyzetben
volt, hogy a kigömbölyödő hátsójával pont a tűz felé fordult. Ugyanaz a nadrág volt rajta, mint a legutóbbi
babos kaland idején. Hiába, no, mint a Sramlikings ismert nótájában: „Minél inkább viseletesebb, attól lesz
az még nemesebb!”
Még egy jókora, Ofi által varrott folt is volt a tomporánál, mivel a múlt alkalommal
egyúttal sikerült neki ezt a gatyát ott, annál az esetnél ki is fingania.
A lányok elővették a kulcsot, hogy eloldozzák.
- Reméljük legközelebb tisztességesen viselkedsz, te kis haszontalan, rosszcsont! - mondták még.
Ekkor válaszul a Gáspár a sok babtól egy akkorát fingott, hogy a tűz kétszer akkora lánggal lobbant fel
előtte, mint amin eredetileg égett.
Még szerencse, hogy a nevezetes eset nem ismételte most meg teljesen magát: a nadrágja foltja ugyan
szélsebesen repült a „hajtógáztól” a tűzbe, de legalább most nem szart be és túl közel sem volt a tűzhöz,
máskülönben a többieknek lehet, hogy a szó szoros értelmében menteniük kellett volna a Gáspár valagát.
A magasra fellobbanó tábortűz és a kis kompánia felharsanó röhögése közben mintha a csillagok is különbül
ragyogtak volna az éjszakában mint máskor.