A falusi ház nappalijában kellemes hűvös idő honolt a lehúzott redőnyök végett és egy kis ventilátor
működtetésével, míg kint tombolt a nyár. Ofélia épp újságot olvasott egy fotelban ülve, míg Boglyas a
szőnyegen pihengetett.
Nyugodt, csendes légkör volt jelen a házban, míg meg nem zavarta azt valami hőbörgő dühöngés zaja. A
lárma a vécéből szűrődött ki; a Gáspár megint büntetésben volt.

- Hát ezt nem hiszem el, már megint kezdi! Nem lehet tőle nyugodtan aludni! - mérgelődött Boglyas.
Már Ofit is idegesítette a Gáspár toporzékolása, ezért bosszúsan ezt kiabálta a vécéajtó felé:

- Most már tényleg fejezd ezt be! Talán bele kellett volna gondolnod abba, megint mekkora ökörséget
szándékozol csinálni, akkor durrogtál volna így! Talán belátnád, hogy jogosan kaptad ezt a vécéfogságot! Ha
nem maradsz azon nyomban kussban, nem fogom engedni, hogy este kigyere onnan! Éjszaka ott kell majd
héderezned a budiban, és meg fogom vonni az uzsonnádat is; azt a lapkasajtot, amit a vécéajtó alatti szűk
résen becsúsztatva kapnál meg!

- Úgy bizony, úgy bizony! - toldotta meg Boglyas Ofi rendre intését jókora csaholással.
A mellékhelyiségből ekkor még ez a vinnyogás harsogott ki: „Te meg fogd be pofád!”, aztán újra csend lett.
Ofi eltűnődve nézett maga elé. Amikor összejött a Gáspárral, örült neki hogy végre talált valakit, akin kiélheti
titkos diszmorfofíliáját, bár tudta már az elején, micsoda sötét bunkóval és faragatlan tuskóval lesz dolga.
Akkor csak ennyit mondott magában mosolyogva: „Nem baj, majd én megváltoztatom!” Sok év múltán kellett
belátnia és szembenéznie azzal, hogy ez az elhatározása bizony nem sikerült; a férje ugyanolyan
tapintatlan, otromba paprikajancsi mint volt, sőt talán még kegyetlenebbül mint az első napon. Jottányit sem
változott. Nevelnie neki semmit sem sikerült őt sem régen, sem most – annyit könyvelhet el csak, hogy tud
dominálni felette, képes idomítani és alkalomadtán megjuhászítania ha kell. Kis családjukba mikor
Boglyasnak kellett beilleszkedni, vele töredék ennyi probléma sem volt.
Úgy döntött, komolyan kezébe kell vennie a dolgokat, cselekednie kell most már;
ha ő nem képes a Gáspárt megtanítania viselkedni, hát átadja őt egy illemtanárnak.
Úgy is lett. A Gáspár hiába óbégatott és próbált kézzel-lábbal tiltakozni, Ofi a tettek mezejére lépett.
Interneten keresett egy illemtanárt, akihez el is cipelte a Gáspárt.
Szegény hölgy, mit kellett abban az egy órában átélnie, míg a Gáspárral foglalkozott! Idegösszeomlást
kapott kis híján.
Így szólt Ofihoz:

- Drága asszonyom, sajnálom, de szót sem értek vele, sokszor meg sem értem, mit mond! Nála annyira az
alapoknál kéne kezdeni ezt az egészet, hogy elviszi logopédushoz vagy hasonló szakemberhez, hogy
egyáltalán a beszédét sikerüljön először valami normális kiejtésre és hanghordozásra beállítani!
Ofi elhatározása szilárd volt, a kezdeti nehézségek nem hagyták eltántorítani szándékától.
A logopédus ezt mondta egy óra foglalkozás után Ofinak:

- Asszonyom, ugye mint közölte illemtanártól jönnek. Attól tartok, neki először igazából nem is ránk van
szüksége, hanem valami mentálhigiénés szakemberre. Van egy kedves pszichológus ismerősöm, akihez be
tudom ajánlani.
Ofi sóhajtott egyet, aztán mentek tovább a pszichológushoz. Nagyjából egy óra elteltével az épület nyitott
ablakából szirénázás hallatszott. Jöttek a mentők. Két nagydarab, kigyúrt mentőápoló lépett a helyiségbe,
majd kopogtattak a pszichológus ajtaján. Fél perc múlva egy hordágyhoz kötözve hozták ki a Gáspárt,
akinek már a szája is le volt ragasztva két X alakban odarögzített ragtapasszal. Egy szót sem szóltak
Vikihez, csak vitték a Gáspárt. Ekkor kijött a pszichológus is a szobájából.

- Mi ez az egész?! - tudakolta Ofi kissé felpaprikázva.

- Az, hogy majdnem idegösszeomlást kaptam miatta. Elkezdtem beszélgetni vele. Először a pofámba ásított.
Aztán elindítottam egy társalgást egy adott témáról. Meghallgattam az álláspontját; majd csendesen közöltem
vele, hogy ebben egyet tudok vele érteni. Mire óriási meglepetésemre akkorát kaffantott rám, hogy
ijedtemben azt hittem menten bekap. Mert hogy ezt én nem tudom, mert hogy ez így meg úgy van. Ez egy
olyan egyén, akivel még akkor is össze lehet veszni, ha speciel neki igazat adnak. Vannak, akiknek
egyszerűen rossz a vitakultúrájuk, de ő nem közéjük tartozik. Ez egy ideg- és elmekórtani eset. Beutaltattam
a pszichiátriára, ott majd lesz alkalma lenyugodni.

- És mégis meddig kell ott maradnia?! - kérdezte Ofi feszülten.

- Nem kényszergyógykezelés vagy zárt osztály, de pár napot jobb lesz ha benn van. Nagyjából egy hét lenne
az ideális – felelt a pszichológus.
A Gáspár aztán még aznap éjjel megszökött az elmegyógyból.
Így lett vége Ofi újabb nagyszabású tervének arra vonatkozóan, hogy a ripők férjéből valamelyest embert
faragjon.